Hitted volna? című előadásával szórakoztatta a Szent György Napok közönségét a budapesti Belvárosi Színház és az Orlai Produkciós Iroda. Hernádi Judit és Kern András, a darab főszereplői hozták a formájukat, nem okoztak csalódást a nézőknek, akik vastapsukkal a neves művészeknek nem csak ezt az alakítását, hanem egész munkásságát elismerték.

Richard Baer amerikai írónanak − aki maga is megözvegyült, majd újranősült,  nyersfordításban Vegyes érzelmek című művét Zöldi Gergely fordította magyarra. Orlai Tibor producer a cím megváltoztatásának létjogosultságát így magyarázza: „Olyan címet kerestünk − és ebben Verebes István rendezőnek komoly szerepe volt−, amely megnyitja az emberek fantáziáját. A kapu nyitva van, a néző majd eldönti, hogy mit is kellett volna hinni.”

Herman és Christine  több mint harminc éve barátok. Amíg házastársaik éltek, összejártak négyesben, mára azonban mindketten egyedül maradtak, és alig találkoznak. Christine megunta a magányt, ezért úgy dönt, elköltözik New Yorkból, új életet kezd Floridában a szintén özvegy barátnőjénél. Mira János díszlete a költözési téboly közepébe csöppenti a nézőt: a szőnyegek fel vannak csavarva, a dobozok és bőröndök ülőalkalmatosságokként funkcionálnak, és a polcokon is csak néhány könyv, cédé és egy fénykép van, Moe-ról, Christine néhai férjéről. A színpadkép összhangban van az alaphelyzettel, amely a főhősnő szavai és szándékai ellenére csak átmeneti állapotot képez.

Christine összecsomagolt, költöztetőket hívott, már minden készen állna az új élet kezdésére, amikor betoppan a kissé rigolyás, smucig jó barát, Herman, aki meghökkentő kérdésével teljesen áthúzza  legjobb barátja feleségének számításait. A házasság mellett négy nyomós, Christine számára túlságosan pragmatikus érvet hoz fel: gazdaságosság (családi kiszerelésű élelmiszerek stb.), kor, régi ismeretség (nem kell összecsiszolódniuk), végül pedig a fizikai állapotra hivatkozik, mondván, hogy az a házaséletet gyakorlóknál javul. Ám mindez az egy éve özvegy asszonynak nem elég, hiányolja a romantikát, még Herman M18-as légvédelmi ágyúja sem veszi rá, hogy igent mondjon, sőt az ötödik érv sem, amely a vallási tényező (ha gyerekeik lesznek, Christine nevelheti őket katolikusoknak).

Ficzere Béla és Jeges Krisztián a két költöztető szerepében asszisztál a főszereplőknek. Előbbi a háziasszonyért titokban epekedő, talpig becsületes mesterembert hozza, akinek alapelve, hogy „a jó költöztető mindig barátkozik az ügyfelével”, utóbbi éppen az ellentétét, a kizárólag a pénzre hajtó figurát alakítja. Ralph és Chuck szövege kevés, de a jelenlétük hangsúlyos és poénos.

Richard Baer darabja visszafogott humorral - inkább megmosolyogtatva, mint megnevettetve − mutatja be, hogy csodák bármikor történhetnek. Például egy 180 dolláros vacsorán, amelynek folytatásaként a következő kérdés hangzik el: „Szambatündér, suhanunk egyet a parketten?” A táncot csók, majd némi ellenállás után az „Irány a hálószoba!” felszólítás követi. S különbözőségük ellenére, a két özvegy egymásra talál, néhai házastársaik pedig, Miriam és Moe égi jellel adják áldásukat rájuk.

„Úgy éreztem, hogy szükség van egy olyan igazi vígjátékra, amely az életszeretetről, az újrakezdés esélyeiről szól, amitől az idősebb korosztály is úgy érzi, bármi történjék az életben körülöttük, nem szabad feladni”− magyarázza a darabválasztást és a kívánt hatást Orlai Tibor.

Kern András és Hernádi Judit mintegy 30 év után dolgozik újra együtt színházban. A két színész Murray Schisgal amerikai szerző két − Gépírók és Kínaiak című − egyfelvonásosában szerepelt együtt utoljára, szintén Verebes István rendezésében a Vígszínházban. Hogy nagyon várták már ezt a közös munkát, nemcsak szavakkal, de játékukkal is kifejezik, hiszen még két színész is csak akkor tudja ilyen maradéktalanul kiegészíteni egymást a színpadon, ha a magánéletben valóban baráti viszonyt ápolnak. Vele játszani nagyon könnyű nekem, mert ismerem minden gondolatát, erényét, hibáját, igazságát, idegösszeomlását, érzéseit, hozzászólásait. Mindent értek, semmi nem idegen − mondja a Kossuth-díjas színész.

Hernádi Judit  a darab széleskörű érintettségét ecseteli: az ember el sem hiszi, hogy mi minden meg tud történni. Ha visszagondolunk, egy olyan korú embernek, mint én vagy az Andris, a múltjában rengeteg olyan apróság van, amiről az ember nem is gondolta volna, hogy az majd úgy fog alakulni. Ez is egy ilyen történet.

S hogy a darab elérte a kívánt hatást, mi sem bizonyítja jobban, mint a harmadik sorban ülő tinédzser fiú nagymamájához intézett megállapítása: „Ilyen az élet.”

Ambrus Melinda