A terem elsötétült, csak egy kis cigaretta parázslott a színpad magaslatában. Cigarettafüst, borosüveg, kifeszített zsinegre csiptetőzött életérzéseket idéző fotográfusok, az ódon fehér kerekasztal, a gyufásdoboz, a fittyentett csesztonsapka, egy pár fekete bakancs és egy papírzsebkendő idézte a régmúlt párizsi bohém hangulatot.

Gajai Ágnes időutazásra hívta a közönséget a világhírű Edith Piaf életének egy-egy szcénájára, a tragikus sorsú énekesnő életének fontosabb mozzanataira. A színésznő szájából úgy pattantak ki a történetek, mint életpillanatok képkockái: ha behúnyt szemmel hallgatjuk, hidegrázásként teleportál bennünket a cigarettafüstös szalonba, látjuk a lemezjátszót a sarokban, a függönyöket, a hálóba a megfáradt bútorokkal, a konyhába és a többi üresen maradt, használatlan szobába Edith Piaf lakásán. Minden jelenetet egy hozzá illő sanzon koronázott, mint egy narráció utáni cselekmény. Az előadás prózai része csak egy felvezető volt a remegő trillákkal tűzdelt francia sanzonoknak, melyek szerelemról, halálról, szeretetról, az életről szóltak. Tematikusan csoportosítva a dalokat, ahogyan a művészlélek érlelődött a sors rámért megpróbáltatásai alatt, az anya hiánya, az apai szeretet utáni vágyódás, az utcai hányódás, vándorkomikus élet, a tehetség felfedezése, az apaként tisztelt pártfogó halála, és nem utolsó sorban a szerelem, a vágyódás a mély érzelmek után, ami végigkíséri egész életét. Egy illúzió hajszolása ez, hiszen az eltemetett szerelem újra felbukkanásának drámáját is átéli. A kiábrándító valóság elöli menekülés, és aztán gyermeke, Marcelle halála, az anyai szívben némán eltemetett üvöltő fájdalom. Mint tudjuk, a beteljesült szerelemben, családban soha nem lehetett része, ami a zárszóként megidézett búcsúval tárul a hallgatóság elé. Amint a szerelem és a szépség iránt vágyódó, öreg, beteges, alkohol és gyógyszerfüggő „fülemüle”, a gyenge kis veréb szétcigarettázott hanggal, remegő kezekkel vesz búcsut  a világtól, a szenvedéstől, a grandiózus érzésektől, s lassan a homályba vész.
„Ha nem lenne ilyen kemény és nyomorúságos az életem, nem tudnék így énekelni” – vallotta be Edith Piaf. Az érzéseket csak erősítették a színésznő előszökő könnyei, a szétfolyt szemfesték, az elkenődött vörös rúzs és a végén magyarul felhangzó Edith Piaf sanzonjának akkordjai.

A teremben pattanásig érezhető volt a feszültség, csend borította be a nézőteret, szinte illetlenségnek tűnt a taps, amíg a sötétben elfolytva tűnt el a dallam és az érzelem.
Mikor a fények felgyúltak, Ágnes szőke haja bújt ki a sapka alól, és ez váltotta ki a közönség érzelemmel és meghatottsággal teli hálás tapsviharát.

Sikó-Barabási Gyopár, gyakornok