„...de attól meg mindenki mérges” - szövegnyomozás Lovasi Andrással címmel szervezett a Bod Péter Megyei Könyvtár közönségtalálkozót a Kispál és a Borz és a Kiscsillag frontemberével. A Kossuth-díjas előadóművész beszélt többek közt a megunt gesztusrendszerről, a popzene kvázi-szakralitásáról

„Nehéz helyzetben vagy, mert alapvetően szkeptikus vagyok a verselemzésekkel, nem hogy a dalszövegboncolgatással kapcsolatosan”– figyelmeztette beszélgetőpartnerét, Szonda Szabolcs könyvtárigazgatót a dalszerző.

Az énekes-basszusgitáros korábban többször hangoztatta, hogy ő nem költő, hanem dalszövegíró, afféle Tinódi Lantos Sebestyén XXI. századi kiadásban, ugyanis az ő idejében a vers és a zene még szervesen összetartozott. „Elég beképzelt húzás volt a részemről, hogy hozzá hasonlítottam magam, mert Tinódi Lantos Sebestyén a magyar irodalom egyik komoly mértékegysége. Manapság ha valaki picit mélyebben érez, jobban ki tudja fejezni magát, esetleg jobban átlátja a világot, azt mi már költőnek nevezzük. Előkelőbb státusz a társadalom szerint költőnek lenni, mint dalszövegírónak. Megismertem én jópár költőt, aranyosak, de hát nem mondhatom, hogy mind jobbak mint a dalszerzők. Vannak jó költők és jó dalszövegírók, illetve rossz költők meg rossz dalszövegírók is. Pontosan a társadalmi elvárások miatt tartom magam inkább dalszövegírónak. Úgy érzem, szabadabb ez a műfaj, megengedőbbek az emberek a dalszerzőkkel, mint a költőkkel”– magyarázta Lovasi András.

Versolvasási szokásairól is mesélt, természetesen a tőle megszokott humoros formában: „Én annak idején tizenévesen József Attilát a WC-n olvastam. A szükségét végző vadállat képét próbáltam enyhíteni magamban. Éppen ezért, rengeteg József Attila verset tudtam kívülről, mert az ember egy nap legalább egyszer sort kerít erre a momentumra, feltéve, hogy jó a perisztaltikája.”

A Kispál és a Borz sikerének titkáról és a popzene visszáságáról így vélekedik Lovasi András: „Nekünk és a Tankcsapdának óriási szerencsénk volt. 1989-ben jött a rendszerváltás, és mi befértünk azon a lyukon, ami éppen tátongott. Jó helyen voltunk jó időben. A kilencvenes évek közepe fele már kezdett teret nyerni a popzenei nomenklatúra, de mi a sok mainstream popegyüttes mellett megmaradtunk underground zenekarnak. Mi voltunk a bölcsészmetál, a Tankcsapda meg a rendes. A popzenének van egy nagyon egyszerű, sémákra épülő motívumrendszere. Maga az egész szertartás, ami egy koncerten zajlik, baromira unalmas. Elmegyek egy koncertre és azon gondolkodom a végén, hogy hogy tudtam ott ülni két órát, amikor egy ennél sokkal izgalmasabb akciófilmet húsz perc után megunok, pedig ott három autó felrobban és legalább négy meztelen nő van benne. Van az egész pop műfajban egyfajta kvázi-szakralitás. Bizonyos értelemben, hatásmechanizmusát tekintve ez egy valláspótlék. Ha jobban megfigyeled, a színpad egy az egyben olyan, mint egy hármas oltár. Ez pedig visszaélés az emberek szertartás- és meghittség élményével. De én ebben nem akarok részt venni!”

A vidám hangulatú, teltházas közönségtalálkozó végén nem az ilyenkor szokásos kínos csend következett, a rajongók bátran kérdeztek, amiből szintén sok érdekességet tudott meg a hallgatóság Lovasi Andrásról és zenekarairól.

S hogy a Kispál és a Borz 2010-es feloszlása után ígért évi egy fellépésbe hogy fér bele Sepsiszentgyörgy is, arra Lovasi csak annyit mondott: „Keveset volt alkalmunk a rendszerváltás előtt Erdélyben játszani, meg úgy amúgyis, meg hát kell két-három koncert, hogy összerázódjunk és felkészüljünk a Fishing on Orfűre.”

Ambrus Melinda