Visszajáró vendég a Szent György Napokon Lovasi András. Szereti itt, és mi is szeretjük őt. Legalább is a színpad előtt tomboló fiatalok tömege is ezt bizonyította. Egyszercsak egy matrac is előkerült a bulizók közül. Olyan városnapozók buliztak a koncerten, akik talán még meg sem  születtek, amikor Kispálék fantáziát láttak egy borzban. Honnan jön ez a több korosztályt elragadó sárm? Mit csináljon ma egy fiatal, ha bármiben is alkotni akar?  Lovasi Andrással beszélgettünk.

 

–Tavaly a Kiscsillaggal koncerteztetek itt, idén a Kispál és a Borzzal álltál színpadra. Miért jó a Szent György Napokon játszani? 

 

–Tavaly mikor itt jártunk, meglepődtem, hogy mennyi ember van és, hogy mennyire kedélyes a hangulat. Leginkább talán meg az döbbentett meg, hogy a központban éjjel fél egykor még dübörgött a zene. Nálunk az is elképzelhetetlen, hogy tízkor nem kell befejezni, s nem jönnek ki a rendőrök. Nyilván akkor ez azt jelenti, hogy a város a rendezvény mögött áll és a sajátjának érzi a programot.

 

–Elkísért az útra a lányod is. Milyen koncerteket néznétek meg szívesen? 

 

–A Rednexet. Vicceltem. Nem figyeltem különösképpen a fellépő zenekarokat, de szerintem, ha elmennénk közösen, és megnéznék a kisebb színpadokat, akkor találnánk jó zenekarokat. 

 

–A Kispál újraindulása óta ez a második koncertetek. Változott a közönség összetétele? 

 

–Igazából egy koncert után nehéz megmondani, hogy mennyit változott. Ami biztos, hogy velünk együtt öregszik egy pár generáció. Mi valamikor a főiskoláról induló zenekar voltunk, és többnyire a korai húszas éveiket élő emberek jöttek a koncertjeinkre.  A törzsközönség szerintem most is a húszas-harmincas éveit tapossa. Emellett vannak fiatalabbak, de azért egyre több az idősebb.

  

–Néha azért akár a lányoddal egyidősek is visítanak a közönségből utánad? Milyen érzés? 

 

–Jó. Azt gondolom, hogy ha egy középkorú pasi azt hallja, a fiatal lányoktól, hogy „úúúú ott a Lovasi”, akkor az szerintem tök jó. Most mit mondjak, szerintem mindenki kiegyezne ezzel, aki annyi idős, mint én. Hazudnék, ha azt, mondanám, hogy ez nem hízelgő. Hízelgő.

 

–A dalszövegeidről tartott beszélgetés folyamán az mondtad, hogy dalszöveg folyik minden honnan, az emberek mankóként használják lelkük kifejezéséhez. Használtad a szövegek ilyen fajta erejét arra, hogy nevelj, vagy épp irányt mutass? 

 

–Nem gondolom, hogy az lenne a cél, hogy mi direkt módon neveljünk. Mi nem vagyunk egy népművelői kollektíva. Direkt nevelni a könyvtárnak, a pedagógusoknak kell, és oda adni sok-sok érdekes dolgot a fiatalok kezébe. Nekünk az a feladatunk, hogy ha ez feladat, hogy dalokat írjunk, amik arról szólnak, hogy mit gondolunk a világról, hogy milyen a világ a mi szemünkben. És ha ez másba rezonál, ha másba foganatja van, akkor annak nagyon örülünk. Van ez a klasszikus megjegyzés, hogy „hát ezt én pont így gondolom”. Sokszor nézzek egy színdarabot, vagy pedig hallok egy dalt jön nekem is, hogy ez miért nem nekem jutott eszembe, ez olyan mintha én írtam volna. És nyilván ezért a rátalálásért kezdenek az emberek dalokat hallgatni, vagy kerülnek a művészetek közelébe. Van ez a fajta „hűha” érzés. Erőltetni viszont, hogy ez az érzés legyen, ezt nem nagyon lehet. 

 

–Meghatározható, hogy kinek írod a dalszövegeidet? 

 

–Nekem, magamnak elsősorban. Természetesen, ha megtudom mutatni a barátaimnak, vagy annak, akiről írtam, akiről szól és nekik tetszik, az nyilván egy jó érzés. De így, hogy elképzelem előre, hogy a közönség mekkora hányadának írom ezt a gyönyörű dalt, ilyen nincsen. Ez egy későbbi szakasz, amikor úgy gondolkodsz, hogy van egy populárisabb dalod, és akkor csináljunk ebből klippet, azt figyelembe véve, hogy ez tetszene még annak is, meg ennek is. De ez már nem az alkotás, hanem a piacra juttatás szakasza, amiben nem veszek olyan lelkesen részt. De azért részt kell valamennyire vegyek benne, mert hát ebből élünk. Ez ilyen.

 

–Én úgy gondolom, hogy a nyolcvankilenc után hirtelen felszabadultak a korlátok, és akkor jóval könnyebb volt valami eredetit alkotni. Hogyan tud szerinted, ma egy fiatal érvényesülni, amikor ilyen nagy a verseny, s a piac?

 

–Neked kell tematizálnod a közéletet. Olyan dolgot kell csinálni, ami izgalmas, és amit a közönség felemel. Ha Magyarországon egy izgalmas dologgal próbálkozol, elég sok idő, amíg azzal fölvergődsz valameddig. Ez, ami nehéz. Szokták mondani, hogy van az a mágikus tíz év. Például a Szupernem, vagy a Punnany, akik most divatos zenekarok, azok pont most tizenegy-tizenkét éves indultak. Ez egy lassú folyamat. Nincsenek kiépülve azok a hírforrások, azok a popzenére rárakódó mechanizmusok, amelyek a gyors előrejutást segítik. Egyszerűen az van, hogy lépésről, lépésre, klubról-klubra, ötven emberről száz emberre fellépkedve lehet végig járni ezt a dolgot. Ezt annak idején tulajdonképp a Kispál is így csinálta, csak nekünk az első egy-két év nagyon nagy lehetőség volt. Nem kellett megküzdenünk ezzel a médiastruktúrával, ami most jellemzi Magyarországot. A fiatalok abszolút konformisták, és nincs az a fajta barikád hangulat, ami egy radikálisabb hangú és közéleti témákat boncolgató zenekart támogatna. Van ez az apátia, egy kivéreztetett ország, ahol mindenki azt mondja, hogy „jaj csak hagyjanak békén”. 

 

Kristály Beáta, gyakornok

Oldal megjelenítése: 862